Ezt a három napot farsang farkának is nevezik. Az egész farsangi időszakot kettősség jellemzi: egyrészt a telet búcsúztatják vele, másrészt az ínséges, tartalékoló téli időszaknak vetnek vele véget. Eredete az ókorba nyúlik, sőt, talán még korábbra, hiszen tulajdonképpen az évszakok körforgása és az azokkal együtt kialakuló gazdálkodás, termelés ciklikusságának egyik sarkalatos pontja. Az a pont, amikor már látják a fényt az alagút végén: nemsokára vége a télnek, elég volt a szárított hús rágcsálásából, égessünk el minden tartalékot, éljük ki a hosszú tél fáradalmait, hiszen nemsokára itt van a tavasz, a bőség, a friss tavaszi termés, az új élet a maga élénk színeivel.
Vagyis hónapokig mindenki tartja magát a szigorú szabályokhoz, amelyek a zord tél túléléséhez szükségesek, de farsangkor itt az ideje a színeknek, jókedvnek, vígasságnak. Az eddig elfojtott, kitörő jókedv mindent elsöpör, mint a tavaszi áradás. A farsangi mulatságok java része másról sem szól, mint a szabályok felrúgásáról, a vaskos, helyenként durva tréfákról – és hogy emberi mivoltunkat ne tagadjuk, mindezt a névtelenség, álarc és maskarák mögé bújva. (Klasszis példa erre a számtalan farsangi maszkos felvonulás, „alakoskodás”, ahol a felvonulók megdobálják egymást és a járókelőket – persze mostanában már csak papírgolyókkal és virágokkal. Vagy akár a busójárás, aminek a keretében a járókelőket ijesztgetik, bekormozzák.)
Nem gémereknek való
Lássuk be, ez nem a társasjátékok világa. Melyik játék szól arról, hogy felrúgjuk a szabályokat?! (Ha úgy vesszük, a Csaló molyokban is szabály az, hogy csaljunk…) És bár eleresztünk esetleg pár övön aluli (tréfás) megjegyzést játékostársaink felé, azért a vaskos tréfák sem feltétlenül jellemzőek. És egymással szemben ülve játszunk, lépéseinket, cselekedeteinket nem rejtjük névtelenség mögé (még ha nem is játszunk mindig nyílt lapokkal – lásd a titkos szerepekkel játszott játékok).
Persze a névtelenségnek, a maszk mögé bújásnak nem csak az a lényege, hogy ne kelljen másnap bocsánatot kérnünk a kárvallottaktól. A régi hit, vagyis inkább babona szerint a tél vége felé a nap elgyengül, és a gonosz szellemek megerősödnek. Ezeket hivatottak az álarcok és a bábuégetések elijeszteni. Segítségnyújtó szimpátiatüntetés az életadó égitest mellett, Guy Fawkes-maszk helyett rémületet keltő pofákkal. A szalmabábégetésnek nem csak ijesztgető célja van, a kiszebábu a telet és az azzal járó gonoszt is megtestesíti, elégetésével vagy vízbe dobásával minden rossztól meg lehet szabadulni. Van olyan vidék, ahol szó szerint el is temetik a telet, ahogy kell: koporsóban.
Forrás: www.origo.hu
Ezek parti- vagy szerepjátéknak számítanak?
Sokat finomodott ez a szokás az évezredek folyamán, volt, amikor a tél és a gonosz összefonódása nem volt ennyire elvont, és még emberáldozatot is mutattak be, csak hogy a sötét erőket távol tartsák. A szokások megszelídültek, az emberáldozat jelképessé vált, de démonűző jellegét meg kellett tartani, ezért szertartások alakultak ki, mondhatni forgatókönyv szerinti előadások, kiosztott szerepekkel – így születtek meg a misztériumjátékok. Ezeknek a misztériumjátékoknak rengeteg népi származéka van: a farsang időszaka alatti felvonulások és szerepjátékok.
A legismertebb ezek közül a mohácsi busójárás és a csallóközi dőrejárás. És ugyan lassan kikopik életünkből, de a XX. században még sok helyen járták az utcákat alakoskodók, akik maskarájukban rejtezve szerepükből minél több csínytevést, mókát vagy épp minél több ennivalót próbáltak kihozni. A szerepek nem álltak meg csak groteszk zsánerfigurák (koldus, betyár, borbély) eljátszásánál, népszerű volt az állatalakoskodás, amikor medve, ló, gólya vagy kecske bőrébe bújtak a játékos lelkek. Sok helyen elterjedt az asszonyfarsang is, ahol a nemi szerepek felcserélték. A nők a férfiak nélkül mulatoztak, férfinak öltöztek, van, ahol tréfából még borotválkoztak is. A férfiak tiszteletben tartották a játékszabályokat, nem rontották el a nők játékát, és amikor a nők az utcára vonultak, a hangos felvonulás elől a férfiak asszonyok módjára menekültek el és zárkóztak be házaikba.
Kétfordulós eurojáték
A középkorban az egész kontinensen élt az a szokás, hogy egy kétrészes játékkal nyitották és zárták a farsangi időszakot. Konc király a húsos, zsíros ételeket jelképezi, és Vízkeresztkor ő nyer, míg húshagyókedden Cibere vajda győz – ezzel kezdetét veszi a böjti időszak (a cibere savanyított korpa, jellegzetes böjti étel). Ezt a szerepjátékot vagy beöltözött alakoskodók játszották el, vagy szalmabábok vívták meg.
Forrás: www.piknikmagazin.hu
Lépéskényszerben
Mindezek mókásan hangzanak, jópofa partijátéknak is tekinthetőek, de ahogy korábban elhangzott, a farsang inkább a mértéktelenségről szól. Olyannyira, hogy egyes források szerint a magyar (valamint a cseh és a szlovák) farsang kifejezés a német Fastenschank kifejezésből eredeztethető. Az összetett szó első fele a „fasten”, azaz böjtölni, hiszen a farsangot követte a nagyböjt, a „Schank” pedig italpultot jelent. A „böjti italmérés” is jelképe a mértéktelenségnek, hiszen utoljára még mindenki jócskán felöntött a garatra.
Mégsem szimplán a túlzott alkoholfogyasztásnak köszönhető, hogy a farsangi időszakban házasodtak sokan. És az sem véletlen, hogy a Valentin- (pardon: Bálint) nap is ebben az időszakban alakult ki. A praktikus okok mellett (ha már úgyis megy az eszem-iszom…) fontos tényező volt, hogy böjti időszakban tilos volt házasodni, ezért a báli időszakban választották ki a legények a jövendőbelit. A kiválasztott leány bokrétát adott a legénynek, amit a legény ki is tűzött a leány házának kapujára, ezzel köttetett meg az eljegyzés.
Aki viszont nem talált párt magának, olyan játékok céltáblája lehetett, ami nem biztos, hogy ínyére volt: a bakfazékdobás, a tuskóhúzás és a szűzgulyahajtás mind vénlánycsúfolás volt. De mindenki kénytelen volt elfogadni a játékszabályokat, és együtt játszani a többiekkel, mert ezeket a játékokat mindenki játszotta, nem maradhatott ki senki.
