Szóval elindul két kalandor, nekivágnak a dzsungelnek és isteni szerencséjüknek hála mindkettő talál magának egy-egy elhagyatott templomot a liánok között. Nyilván bemennek megnézni, akad-e valami szuvenír – mondjuk úgy 25 pont értékben –, amivel eldicsekedhetnek a másiknak. Természetesen akad, de, mint minden dzsungelmélyi templomban, lesz itt azért elátkozott kincs is. Meg láva.
Kígyók, madarak, istenek meg mi
Mi is az a nagaraja? A raja, vagy magyaros átírásban rádzsa indiai uralkodó, nagyjából király. A nagák pedig amolyan félisteni, de legalábbis emberfeletti lények az indiai folklórban. Küllemre félig kígyó, félig ember lények. A játék mitológiai hátterében két istenség áll: egyikük Ananta (ami tulajdonképpen nagyjából azt jelenti „örök”, mindenki helyettesítsen be ide egy szimpatikus hindu istenséget), akit ezek a nagák védelmeznek. Ellenfele, Garuda félig ember, félig sas testű isten (egyébként Visnu hátasa), aki szabadidejében nincs túl jóban a kígyókkal és fél kígyókkal és valószínűleg még a kígyós gumicukrot sem szereti.
Nos, mindkét templomban, amit a játékosok látogatnak, Ananta pikkelyes, kinccsel teli nagatojásokat rejtett el, Garuda pedig, nyilván nemtetszése jeléül, három elátkozott ereklyét. Mindkét játékos inkább az előbbieket keresi, mint az utóbbiakat.
De minek ennyi mitikus maszlag egy absztrakt társasjátékba? - kérdezhetnénk óvatlanul, pedig a helyzet az, hogy noha a játékmenet – amiről lassan írok is néhány szót – valóban nem éppen sztoriközpontú, a külcsín veszettül tematikus. Az ember kicsit érzi, hogy ott van a sötét kőlabirintusban és kutakodik.
Mindez annak dacéra is igaz, hogy a kártyákon szereplő abszolút Indiana Jones filmeket idéző illusztrációkat szinte nem is fogjuk nézegetni menet közben, mert lesz más a kártyán, amivel foglalkozni kell.
Dzsoni bemegy a templomba
A játék elején a játékosok előtt lévő egy-egy templom teljesen sötét és ismeretlen. Körről körre szerez majd egyikük egy helyiséglapkát, amin folyosótöredékek látszanak. Ezt aztán a játékos felhelyezi a saját templomára, vagyis kvázi felfedez egy folyosót odabent. Ezek a folyosók, ha a játékos ügyes, elvezetnek a titkos kincsekhez. Ha valakinek sikerül a templom egyik bejáratát összekötni egy lefordított ereklyével, akkor azt fel kell fordítani és máris kiderül, hogy az adott ereklye átkozott-e vagy szent, illetve, hogy hány pontot hoz a konyhára – már ameddig látszik. Bizony, könnyen megeshet, hogy egy-két körrel később a templom kissé megváltozik, elfordul/eltűnik egy-két folyosó.
Minden körben összesen egy helyiséglapkát lehet megszerezni, a játékosok ezért szállnak versenybe. Minden forduló kezdetén lapokat játszanak ki a kezükből, amikkel sorsvető rudakat szereznek, majd azokkal dobnak. Ezeknek a szögletes rudaknak 4 oldalán pontok és hullámvonalak sorakoznak (ez utóbbiak szimbolizálják a nagákat), a rúd színétől függően eltérő eloszlásban.
A zöldeken alig van pont, van viszont naga, 4 oldalból kettőn. A barna csupa pont, de nincs rajta naga. A fehér valahol a kettő között. A kijátszott kártyalapok különböző kombinációban hoznak sorsvetőket a játékosoknak, amiket ők, mint szakavatott jövendőmondók jól összeráznak, majd az asztalra vetnek. Aki több pontot „vetett”, azé lesz a lapka. Csakhogy, mielőtt ennyivel lezárnánk a dolgot, a játékosok még elkölthetik a dobott nagáikat. Minden egyes nagáért kijátszhatnak egy lapot a kezükből, aktiválva a lap alján látható hatást.
És itt jön fő taktikai elem a játékban: Minden kártya tetején látható néhány sorsvető rúd, az alján pedig valamilyen hatás. Ez lehet például egy rúd újravetése, vagy egy még lefordított ereklye meglesése, egy már lerakott lapka mozgatása a templomon belül, ilyesmi. Ha az ember egy lapot a forduló elején elhasznál arra, hogy sorsvetőket szerezzen vele, búcsút inthet a hatásának, ha viszont megtartja a hatás miatt, annyival is kevesebb sorsvetőt szerez. Ráadásul a sorsvetőket az egyes lapok eltérő kombinációban adják. Az egyik például 4 zöldet, míg a másik 2 barnát. Egyértelmű, melyikkel lesz nagyobb esély a lapkát megszerezni, és melyikkel a kártyahatásokkal bűvölni a dolgokat.
Aki több pontot szerzett, viszi a helyiséglapkát és rögtön le is helyezheti a templomába, így akár azonnal szerezhet vele ereklyét, sőt, ha a lapkán látható folyosón amulett is volt, akár azt is. Az amulettek néha 1-2 pontot érnek, és van, amelyik kártyahatáshoz hasonló, bár valamivel enyhébb apró trükkre váltható be (pl. egy laphúzásért).
A másik játékos, vagyis aki nem szerezte meg a lapkát, két lapot szerez, míg ellenfele csak egyet. Így nemegyszer érezhetjük úgy, hogy az adott körben annyira nem is akarjuk megszerezni a lapkát (főleg ha az egy kevésbé érdekes lapka, mondjuk csak egy kanyarodó folyosóval, amulett nélkül). Egy kártyát elég lesz kijátszani. Mondjuk egy olyat, amin van egy marék zöld sorsvető. Ha minden jól megy, a másik elviszi a lapkát, nekem meg özönlenek majd a nagát. Ha legalább egy összejön, akkor megcserélem a kolléga két ereklyéjét, lefordítva egy szentet és remélhetőleg felfordítva egy átkozottat. Aztán a végén még két kártyát is kapok.
Ó, igen, ez fontos: a játék célja 25 pontnyi ereklyét felfordítani. Az átkozott ereklyék is pontokat adnak, még többet is, mint a szentek, de amint egy játékos felfordítja a harmadik elátkozott ereklyét a templomában, elveszti a játékot.
Nagyon radzsa
Ami a mechanikai részét illeti: a kártyahúzások meg a folyamatos dobálás – ha nem is kockával, de majdnem – miatt első ránézésre szerencsejáték. És nem! Annyi mindenbe bele tudunk nyúlni, hogy némi kockázatvállalás mellett a hangsúly abszolút a taktikán van, de véleményem szerint nagyon is jól jön a rizikófaktor, mégpedig a hangulat miatt.
A Nagaraja egy absztrakt társasjáték, de abból a fajtából, amire nem csak úgy rábiggyesztettek valami tematikát, hanem tényleg sikerült azt hangulatában is megragadni. Ha nem is rohangálunk falból kirepülő nyílvesszők elől, az útkeresgélés és a folyosók váratlan elmozgása, a sorsvetés és a rizikó, amit itt-ott vállalhatunk, bőven elég feszültséget adagol a játékba, ami a gyönyörű és hangulatos illusztrációkkal megfejelve remek atmoszférát teremt.
Woland
