A Szócsapdák egy magyarázós-kitalálós társasjáték, melyben két, mindenre elszánt csapat próbál a másiknál hamarabb szembe kerülni a kazamata mélyén lesben álló rettenettel. Ám útjukat gonosz átkok és szócsapdák nehezítik, mely utóbbiakat épp az ellenfél csapata állít számukra.
Az új Tabu – nem csak trolloknak
Ha nagyon profánul akarom megközelíteni, azt kell hogy mondjam, a Szócsapdák egy Tabu szteroidokon, fantasy köntösbe göngyölve.
Itt is egy szót kell körülírni a csapatunk számára úgy, hogy bizonyos szavakat a körülíró nem mondhat ki. Csakhogy a ki nem mondható szavakat az ellenfél csapata írja össze, ráadásul ezeket a magyarázó nem ismeri. Hogy ez mennyire nehezíti meg a dolgát? Nos, lássuk csak:
Adott az a szó, hogy földrengés. Van három másodpercem elolvasni, aztán mondhatom is. De mit? Jó, nem túl bonyolult ez a fogalom, több irányból meg tudom közelíteni. Azt mondjuk nyilván nem mondatom, hogy katasztrófa, azt biztos felírták szócsapdának. Akkor azt, hogy a földmozgás – hopp, nem jó, abban benne van a föld. Vagy hogy a kéreglemezek? Azt is biztos írták. Esetleg bereped, lezuhan, összeomlik?
Közben pereg a homok az órában, én meg izzadok, mint politikus a gyóntatófülkében, és már nagyon kéne mondani valamit. Sietve elkezdek magyarázni dolgokról, amik csúszkálnak egymáson, egymáshoz dörzsölődnek, és akkor nagyon-nagyon sok embernek nagyon-nagyon rossz lesz, aki ott… Földrengés. Kitalálták. El sem hiszem.
A másik csapat jön. Az ő szavuk a vér. Négy szót írhattunk. Felkerült a listára a seb, a test, a folyékony, még a futás is, ha a véraláfutás irányából közelítenék meg a dolgot. Az olyanok, mint vámpír, piros, nyilván szóba sem kerültek, azok túl triviálisak, biztos nem merik megkockáztatni. Esélyük sincs! Erre az asztal túlfelén a következő mondat hangzik el:
„Fő alkotóeleme a hemoglobin.” – Bejött.
Sok jó ember, sokszor, sok teremben
A Szócsapdák legfeljebb 8 fővel játszható, és hogy ismétlés nélkül hányszor, arra csak valami nagyon sokjegyű számmal lehetne válaszolni.
A játék, egyszerű menete és szabályai dacára rendkívül változatos. Tudjuk először is változtatni a nehézséget. Igen, ha a felvezetésből nagyon ördöngösnek tűnt volna a játék, ne aggódjunk, hamar rá lehet érezni az ízére. Kis kreativitás, némi asszociációs készség, csipetnyi ravaszság, és már vesszük is az akadályokat sorra. Ráadásul az első teremben csak 3 szócsapdát állíthat az ellenfél, míg az utolsóban 7-et, meg amit még a szörny képessége mellé tesz. A dobozban pedig van 2-es és 10-es terem is, szóval lehet könnyíteni, nehezíteni. Meg a sorrendjük is variálható.
Aztán ott vannak az átkok: ezekből is csak néhány kerül egyszerre a játékba, más-más párosításban. Lesz itt sóbálvánnyá merevedés, semmiből ránk törő szökőár (ami miatt a magyarázó mindent egy levegővel kell, hogy elhadarjon), mindent eltakaró sötétség (szerencsére egyszerre csak az egyik csapatot vakítja meg), vízhang-ang-ang és más-ás-ás hasonló-ló-ló finomságok-gok-gok-ok.
Természetesen leselkedő szörnyből sem csak egy van, mert kinek a troll, kinek a múmia (sárkány, vámpír, démon – mondjuk az ördöngös), és ugyanaz a szörny különböző képességekkel is megjelenhet, hogy mindig másképp nehezítse a kalandorok életét. Arra pedig, hogy két játék hasonló szókészlettel zajlik le, igencsak minimális az esély.
Ugyanakkor a játékidő egész jól kalkulálható. Ha ugyanis egyik csapat sem túl ügyes, és egy körben egyikük sem halad a szörny felé (vagyis nem találják ki a szavukat), akkor hegy megy Mohamedhez alapon a szörny megindul feléjük, így a végtelenségig elhúzódó partik ki vannak beckelve.
D&D, vagy amit akartok
A Szócsapdák hangulata zavarbaejtően fantasys tud lenni, ahhoz képest, hogy szókitalálós társasjátékkal állunk szemben.
Az átkok viccesek, a nehezedő termekből pedig valahogy tényleg érződik, hogy a vicsorgó kartonmonszter személyében egy igazi izzasztó bossfight leselkedik ránk. Végül akármelyik teremben találkozunk is vele, különleges képességének hála, a szószörny nem adja könnyen bőrét.
Mikor először játszottunk vele, már a szabályismertetés után megindult a gémer-szomeliéskedés, hogy „érzek benne egy kis Tabut, egyértelműen ott van a Csak egy is, hmmm, igen és valami zamatos kazamatataroló Dungeons and Dragons-ossággal van fűszerezve”. Frászt, mondom, ez egy szókitalálós játék, csak kapott valami vagány designt, mert szürke azért mégsem lehet. És mekkorát tévedtem!
Egy ponton sajnos abba kellett hagynunk a játékot – ami amúgy már önmagában is istenkísértés –, és vajon ki volt az, aki felkiáltott, hogy „De hát most jön a boss fight!”? Persze, hogy én.
Nem azt mondom, hogy a játék kivált egy szerepjáték partit, nyilván nem is ez a cél. Cserébe viszont nem is kell fantasyrajongónak lenni, hogy élvezni tudjuk. Szóval nem úgy kell elképzelni, hogy a Sheldon-Howard-Leonard tengelyre van igazítva és csak kockák élvezik. Ellenkezőleg. Annyi benne a fantasy, amennyi jólesik – a szókészletből például van külön fantasys és általános, így egyikféleképpen játszva a goblin, a másféleképpen a kenyérpirító elkerülhető. Mivel a játék azért mégiscsak a szavak körül forog, ez igen sokat nyom a (hangu)latba.
Végül is akár így, akár úgy próbálja ki az ember fia ezt a játékot, nem fogja megállni, hogy még egyszer-többször ne eredjen a szörny nyomába a szócsapdákkal tűzdelt fáklyafényes termekben.
Woland
