A Koboldkirály komoly memóriát igénylő partijáték, ahol minden játékoshoz 8 kincskártya kerül úgy, hogy azt mindenki láthatja. Azonban amikor a zsákmánnyal tömött koboldok hazatérnek, királyuk elszámoltatja őket a kincsekkel. A módszer egyszerű: ha nem emlékszel, mennyit harácsolt az egyik ellenfeled, mártsd be a másikat, hogy eltereld a gyanút magadról, és minél több kincset megtarthass…
GK: Mi indított el a társasjáték-fejlesztés útján?
ZS: Az, hogy szeretek társasozni – egy. Kettő pedig az, hogy van egy klubunk Apagyon, ahol lakom, már évek óta működik és általános iskolai gyerekeknek, főleg felső tagozatosoknak meg középiskolásoknak csináljuk. És hát van rá igény, hogy újakat találjon ki az ember, meg mivel az anyagi lehetőségeink korlátozottak, ritkán engedhetjük meg magunknak drágább játék vásárlását, de mindig szükség van valami újdonságra. Úgyhogy innen jöttek az ötletek.
GK: Ennek a konkrét játéknak az ötlete honnan jött?
ZS: Ennek az ötlete konkrétan onnan jött, hogy egy olyan játékot szerettem volna csinálni, amivel sokan lehet játszani, mert általában úgy történik a dolog, hogy odajön nyolc-tíz gyerek, annyian nem tudunk leülni játszani egy játékkal. Általában olyan 4-5-6 főre vannak belőve, nagyon kevés olyan játék van, amit igazán szeretünk, meg sok emberrel is működik. Innen jött az ötlet, hogy egy olyan játékot kellene csinálni, amivel legalább nyolcan is lehet játszani, és nem kiesős alapon megy, mint több másik játék, hanem végig játékban van mindenki.
Az alap koncepció az igazából az Igenis, Sötét nagyúrnak a szeretete, meg a számonkérés, amivel nagyon jókat lehet ordibálni. Én azt tapasztaltam, nagyon élvezik a gyerekek, hogy lehet ordibálni egy kicsit játék közben. Nem csak számolunk, csendben üldögélünk a következő lépésen gondolkodva, hanem igenis oda lehet szólogatni a másiknak, belelesni a másik lapjába, beszólni, hogy de „ne nézd már meg!” --- mintha tényleg a kis koboldok veszekednének a Nagyúr előtt, hogy „de te vagy a szemét, nem is én!”.
Ez volt az egyes számú ötlet. Aztán ahogy fejlődött az alapötlet, játék közben alakulnak a szabályok, amikor látjuk, hogy na ez így nem működik, mi lenne, ha úgy lenne, tényleg, az úgy sokkal jobb, és ebből szép lassan összeáll egy olyan szabályrendszer, ami szerintem vállalható.
GK: Mi az a sikerfaktor, ami miatt ez a játék díjat kapott szerinted?
ZS: Az, hogy vidám. Az, hogy kicsit elszakad azoktól a szabályoktól, amiket megszoktunk, hogy ülünk és gondolkodunk. Együtt van a csapat, igaz, hogy egymás ellen játszunk, de lehet közben jókat röhögni, jókat szórakozni, és egy kicsit felszabadul az egész dolog. Amennyire tapasztalom, ez a még egyet típusú játék. Amolyan jó, még egyet, de most én leszek a koboldkirály – jó, legyél te. És ezt lehet úgy is, hogy négy-öt kört lezavarunk egymás után, viszonylag hamar lemegy egy-egy kör, de mindig más valaki a koboldkirály. Szerintem ez a vidámságfaktor az, ami úgy megdobja.
GK: Mit üzensz a többi játékfejlesztőnek, akik szintén foglalkoznak ilyesmivel?
ZS: Hogy teszteljenek minél több játékot, és minél változatosabb társaságban. Az, hogy van egy baráti kör, akikkel négyen-öten nekiülünk és kitalálunk egy játékot, és megállapítjuk, hogy hú, ez jó, aztán lehet, hogy elviszed valahova máshova, és kiderül, hogy senki nem vevő rá, vagy csak kevesen, illetve idegen környezetben nincs meg az a lelkesedés, amit te beleültettél ebbe. Viszont ha át tudod adni a játékon keresztül azt a hangulatot, amit ezzel szerettél volna kivitelezni, akkor már látod, hogy na, ez működik. Ezt a játékot már én is vittem több helyre, gyerektáborokba, vadidegen gyerekek közé, és láttam azt, hogy igenis bejön. Tegyük hozzá, nem mindenkinek jött be, de akinek bejön, annak nagyon. De hát ez minden játékkal így van.
GK: Tervezel még játékokat fejleszteni?
ZS: Még van egy csomó ötletem, a pályázatra is adtam be másikat. Az egyik még különdíjas is lett. Meg van még egy jó pár, amit nem is adtam be. Már régiek is, meg nem is biztos, hogy a mai korban meg is felelnek az igényeknek, de ezekkel lehetne dolgozni, csak mindig van egy újabb ötlet, ami foglalkoztat, és akkor a régebbiek egy picit háttérbe szorulnak. De szeretnék azokkal is foglalkozni, meg egy pár újat is kitalálni.
GK: Köszönöm szépen a beszélgetést!
ZS: Én is köszönöm!
