A „The Mind - Érezz rá” óta a gondolatolvasás már nem csak fantasy, hanem valódi játékmechanizmus, viszont a „the Mind” óta nem is akadt olyan játék, ami ezt a mechanizmust új szintre emelte volna. De ez is csak idő kérdése volt, lassan ugyanis megjelenik – magyarul is: a Take Time.
Egy varázslatos óramű foglal helyet az asztal közepén. Ezen, mint minden órán, beosztások jelölik az idő múlását. Csak a mi hétköznapi óráinkkal ellentétben nem egymást közvetlenül követő számokat jelentenek az osztások: tehát nem 1, azután 2, majd 3, hanem pl. 3, 17, aztán 21. A szabály eleinte csak ennyi: az értékeknek növekvő sorrendben kell szerepelnie. A játékosok eszerint kell, hogy elhelyezzék lapjaikat az óra körül. Ugye, nem is nehéz?
Amikor valaki sorra kerül, kijátszik egyet a kezében tartott 3-4 lap közül, képpel lefelé az óra valamely osztásához, majd a következő is kijátszik egyet valahova. Talán egy üres helyre. Így bár azt nem tudja, mekkora érték előzi meg a lapját és mekkora követi (hiszen ugye képpel lefelé játsszuk ki a lapokat), legalább azt tudja, ezen a helyen mekkora érték szerepel (ő tette oda épp most). De sokszor egy másik lap mellé helyezi majd a magáét, ugyanahhoz a beosztáshoz, ilyenkor a két lap értéke összeadódik, tehát abban az értékben sem lehet biztos, amit épp kialakított ezzel a lehelyezéssel. Hát persze, hogy nem tudhatja! Éreznie kell!
Amint mindenki kijátszotta az összes kártyáját, megfordítjuk őket, és szembesülünk azzal, hogy az óra végül is jól ketyeg-e.
Hogy némi számolásra és logikára is támaszkodhassunk, míg a gondolatolvasó tekervényeink bemelegednek, minden fordulóban lehetőségünk lesz egy-két kártyát képpel felfelé kijátszani.
Lehetetlen feladat? Ugyan! Ez csak az első fejezet legelső feladványa volt!
Ti is szoktátok úgy érezni, hogy az idő nem úgy telik, ahogy kéne neki, és lehetetlen feladatok elé állít?
